Életünk első veszteségei

Életünk első veszteségei

 

Elgondolkodtál  már azon mi volt az első veszteséged?

 

Talán emlékszel egy történetre kisgyerek korodból, egy játék, egy kisállat vagy az egyik nagyszülő elvesztésére.   De nem az volt életed első vesztesége.

 

Mielőtt belemennénk a részletekbe, nem árt tisztázni hogyan segíthet a gyermeklélektan néhány  gondolatát magunkévá tenni.  Megértetünk általa sok olyan belső történésünket, reakciónkat, ami segíthet  a veszteségeinkkel való munkánkban.

 

Kezdjük az elején.

 

Életünk első nagy vesztesége egyben az életünk birtokba vétele: a születésünk. A születés folyamatának elindulásával elveszítjük azt a kényelmes meleg biztonságos közeget, ahol voltunk. Mennünk kell.

 

Még egy békés születés is, ami manapság keveseknek adatik meg, hoz magával lemondást, veszteséget, csak ennek még nem vagyunk tudatában.  Az anyaméhen kívül töltött életünk első időszaka egységben zajlik az anyával. Oly mértékben függünk tőle, hogy nélküle nem maradnánk életben. Szükségünk van a teste hőjére, a táplálékra, ami  a testében készül számunkra, a védelemre amit számunkra biztosít.

 

veszteség születés

 

Ez a szoros kapcsolat és ez a függés okozza az első veszteségélményeinket.

Amikor először megtapasztaljuk, hogy nem akkor érkezik a táplálék, amikor éhessé válunk. Amikor elveszítjük a hangját, illatát, testmelegét, mert fizikailag eltávolodott tőlünk.

Ahogy telik az idő egyre többször eltávolodunk anyánktól és lassan elkülönült önmagunkká válunk.

Felfedezzük, hogy vagyunk mi és van a körülöttünk való világ. Szembesülünk a korlátainkkal és rájövünk, hogy anyánkon kívül más személyek is vannak  a világunkban.

 

Vannak gyermekek, akik nagyon korán  élnek meg komoly veszteséget. Az anya halála vagy egy elhanyagoló anya a születés után hamar megéleti a gyermekkel a veszteséget. Ilyenkor az élettel járó alapveszteség mellett, amit a születés hoz, extra terhet is kap a megszületett gyermek. 

Sok múlik a helyettesítő gondozón, enyhíthet a nehéz megélésen.

 

Egy átlagos kisgyermek életében  gondoskodó, szerető szülők mellett is életkori sajátosságként  5-15 hónapos kor között, átlagosan a 8. hónap környékén megjelenik a szeparációs félelem. Ez egy teljesen természetes folyamat, a kognitív funkciók fejlődésével jár. Ekkorra lesz képes a gyermek megérteni, hogy ha valamit nem lát, az attól még létezik. Izgalmas és ijesztő is, hogy már ő is el tud távolodni az anyjától, mivel már képes önállóan mozogni.

 

A gyermeknek más az időérzékelése, mint a felnőttnek. Gyermekként az egyedül töltött idő végtelennek tűnik. Ha az anya vagy a gondozó kilép a látótérből, elhagyva érzi magát és ez fájdalmas számára. Ez veszteség. Félelem, attól, hogyan élünk túl. Hogyan, kitől kapunk táplálékot, meleget,  biztonságot, ki véd meg az idegenektől.  Nehezen és hosszú idő alatt tanuljuk meg, hogy a gondozók mindig visszatérnek.

 

Ha kora gyermekkorban, az első 6 évben gyakran vagyunk magunkra hagyva, sokszor vagyunk megfosztva anyánk gondoskodásától, sok  sérülést  kapunk lelki értelemben.

 

veszteség anya

 

Felnőttként is magunkkal hordozzuk ezeket a sérüléseket.  Ezt onnan tudjuk, hogy az utóbbi évtizedekben a tudomány egyre pontosabban meg tudja határozni az anya-gyermek kapcsolat  hatásait.

 

Megfigyelték, hogy a hiány  – itt a szülő átmeneti hiánya –  jellegzetes válaszokat indít el a gyermekben. Kiszakítva a megszokott környezetből a gyermeket, szinte elviselhetetlennek érzi az új körülményeket. Kiabál, zokog. Kétségbeesve keresi anyját. Nagyon sokáig.  Egy idő után, ha az anyja nem érkezik meg, néma lemondásba fordul át. És végül leválik az anyjáról. Amikor végül visszaérkezik anyja, hidegen, távolságtartóan fogadja,mintha nem ismerné meg.

Ez a szeretetteljes érzések szüneteltetése, így próbálja feldolgozni a veszteséget.  Igyekszik  fájdalommentessé tenni  a maga számára a helyzetet. Védekezik.

 

Ezek a gyermekkori veszteségek az első olyan veszteségeink, amik nyomot hagyhatnak bennünk, amik felnőtt életünkben is  kísérhetnek.

A jó hír, hogy hosszú évekkel az első veszteségeink után is van mód a gyógyulásra. Az viszont  magától érthetődő, hogy  az azonnali veszteségkezelés  (pl anya a szeparációs félelmet  megfelelően kezeli, biztonságot nyújt,   stabil családi kapcsolat, meleg szerető közeg veszi körül a gyermeket)  egészségesebb lelki életű felnőttet  szül, mint az elhanyagolás. Bármikor is szereztük a sebeinket, utólagosan is meggyógyíthatjuk.  Tudatosságra, és komoly önmunkára van szükség, az esetek  nagy többségében szakember segítségével.

 

Számtalan módszer létezik a feldolgozáshoz. Ne adjuk fel, ha az első amit kipróbálunk nem válik be. Keressünk tovább. Az a tény, hogy nem adjuk fel, azzal bizonyítjuk magunknak, hogy valóban fontosak vagyunk a magunk számára. Vannak csoportos és egyéni módszerek, próbáljuk ki őket. A szakember személyisége is számít. A segítő szakmák szakemberei a közös munka során a személyiségüket is beleviszik a folyamatba ezért  előfordulhat, hogy egyszerűen nem illik össze a  személyiségünk. Olyan szakembert válasszunk, akivel együtt tudunk működni. Nem baj, ha néhány alkalom után kiderül, hogy nem működünk jól együtt. Keressünk addig, amíg azt nem érezzük: „ igen, ő az igazi”.  Százszorosan megéri a fáradozást.

 

Ha  elindított benned valamit  ez az írás és készen állsz dolgozni a veszteségeiden ITT megtalálsz.

 

Ha közösséget keresel, ahol hasonló témákkal foglalkozunk, jelentkezz és bebocsátást nyersz zárt facebook csoportunkba.  Várunk, gyere!