Blog

Emlékezünk gyerekkoruk kedvenc fagyijára, a nagymama sütijére, az együtt töltött nyaralásra. Ezek a jó emlékeink. Töltenek, segítenek, széppé varázsolják a pillanatot, ha felidézzük.

És vannak a rossz emlékeink, amikor elgáncsolt a menő srác a suliban, halljuk, ahogyan nevetnek rajtunk a többiek. Látjuk magunk előtt a virággal teli sírhalmot nagymamánk temetésén.

Érezzük a fájdalmas döbbenetet a szerelmünk mondatától: „Már nem szeretlek.”

 

Vajon a rosszat miért őrzi meg az agyunk?

Most nem megyek bele tudományos fejtegetésbe,de azt érdemes tudni tudósaink jóvoltából már nagyon sokat tudunk az agyról, az emlékezésről.

Amit a lelki  egészség őrei megfigyeltek évszázadok óta, hogy az emlékek segítenek a jelenben. Támpontot adnak, viszonyítási alapot. Megmutatják, mit kerüljünk el, mert veszélyes és milyen élményeket keressünk, ami feltölthet. Ezért vágyjuk a fagyi ízét vagy kerüljük el a morgó kutyákat.

A rossz emlékek segítenek elkerülni a bajt ( ha megharapott egy kutya, óvatosabbak leszünk idegen állatokkal ) megmutatják az erőnket ( ha túléltünk egy krízist, a következőnél már van mintánk a hogyanra) , tehát van létjogosultságuk.

 

Mire jó még az emlékezés?

Az emlékezés a közösséget is építi. A legkisebb egységet a családot és a legnagyobbat, országot vagy akár az emberiséget.

 

Sanyiék a város temetője mellett laktak. Kisgyerekként izgatottan várta az októbert, amikor gyönyörű fények lepték el a temetőt. Imádott ilyenkor sétálni az apukájával. És imádta azt is, hogy ilyenkor az összes rokon meglátogatta őket. A temetői megemlékezést összekötötték a rokonlátogatással. Csőstűl jöttek a rokonok, előfordult, hogy tizenöten is voltak egyszerre náluk. Nagyon szerette. Anna nénivel is mindig csak Halottak Napján találkozott. Anna néni kedves volt, jó illatú és olyan pogácsát hozott magával, aminél finomabbat még soha nem evett Sanyi. Egész évben várta a Halottak Napját és ott érezte a szájában Anna néni pogácsáját.

Sanyi felnőttként néhány szeretett rokon elvesztése után már vegyes érzelmekkel állt a kedvenc ünnepéhez. Egyfajta keserédes emlékezés az elhunyt szerettei kapcsán, de mégis belső mosollyal a gyerekkori szép emlékek előtörésével.

 

Tehát a családi összetartozást is erősíti a közös emlékezés, pl  a közös karácsonyozás vagy Halottak Napján  az elhunyt családtagok sírjának felkeresése. A hovatartozás, a családi kötelék, amit hozunk az őseinktől, előjön minden évben az ünnepek kapcsán.

 

Társadalmi viszonylatban a legitimált ünnepek, munkaszüneti napok azok amivel az állam segíti a közösségépítést (persze az ünnepnapoknak más szerepe is van, de erről majd máskor.)  Ilyen pl a Karácsony,  vallási ünnepek, emléknapok. 

Delegált időt ad, hogy a rituálékat megejtsük, hogy megálljunk egy pillanatra és az ünnepre figyeljünk.

A médiában hivatalosan is megemlékeznek az ünnepről, beszélnek a kialakulásáról, a hagyomány erejéről. Míg pl Karácsonykor „illik” szeretettel telinek lenni, úgy Halottak Napján elfogadott szomorúnak lenni, halálról beszélni.

 

Amália szerette az őszt. Ősszel már kellemesen hűvös volt a fullasztó hőség helyett, gyönyörű színekben pompázott minden budai fa koronája és szabad volt búskomornak lenni. 10 éve halt meg a férje. Az első 1-2 évben még mindenki türelmes volt, a lányai gyakran felhívták, a főnöke elnézte neki, ha szomorkodott. Mert rátört időnként valami iszonyatosan erős szomorúság, düh és kétségbeesés. Nem tudta irányítani. Ez az irányíthatatlan búskomorság maradt, a környezete türelme azonban elfogyott. Egyetlen időszak volt az évben, amikor elnézték neki az érzéseit. Az október.

Októberben nem kellett titkolnia, hogy a temetőbe megy, hiszen „ rendbe kell tenni a sírt” Halottak Napjára. Októberben mindenki másnak is eszébe jutottak az elment szerettek, az elveszített szülők, férjek, gyerekek. Októberben lehetett szomorúnak lenni, sőt még beszélni is lehetett róla. Amália októberben többet szomorkodott, de többet is mosolygott.   Hiszen a végre elfogadottan megélt gyásza mellett jutott hely és idő a jóra, szépre, vidámra is.   Ezért Amália kedvenc hónapja az október lett, kedvenc teelfoglaltsága az őszi séta a Normafánál és kedvenc íze a meggyes rétes édes savanyúsága, amit férje anno annyira szeretett.

 

Elhunyt szeretteinkre emlékezni megmutatja a különbséget is élet és halál között. Ez banális gondolatnak tűnik, de stabilitást ad.

Magától értetődő, hogy van egy folyamat. Megszületünk, élünk, meghalunk. Aki mozog, lélegzik – él. Aki hideg, mozdulatlan, nem ver a szíve, ő már nem él.

 

A temetőben járva szeretteink sírjánál állva mégis eszünkbe jut, milyen jó élni, milyen jó lélegzeni, szeretni, enni, mozogni. Ott ez a kontraszt kézzelfoghatóbb.

Nincs kimondva, mégis ott lapul a háttérben, hogy én még tehetek magamért, ő már nem. Gondozom az emlékét, sírját, az enyémet is fogják gondozni. Így nem felejtenek el, megmarad az élet folytonossága.

Tehát emlékezni jó. Még akkor is, ha adott pillanatban nem esik jól.

 

Engedjük meg magunknak a nehezebb pillanatokat is, szenteljünk időt  az érzéseinkre. Ha ezt megtesszük, könnyebb, vidámabb , teljesebb mindennapokra számíthatunk.

 

Gyászolni nem könnyű. Ha szeretnéd, hogy valaki támogasson ebben a nehéz időszakban, keress meg bátran, segítek feldolgozni a fájdalmas veszteséged, nem kell egyedül megküzdened vele.

 

ITT tudsz kérni egy 30 perces ingyenes beszélgetést és előszűrést, melyben kiderül tudunk-e együttműködni és személyre szabottan miben tudlak támogatni.

 

Ha érdekel ez a téma vagy  szeretnéd tudni mit kezdj a veszteségeddel, csatlakozz a facebook csoportunkhoz:

https://www.facebook.com/groups/336342327338099

Hírlevélre feliratkozás

Feliratkozás előtt olvasd el az Adatkezelési irányelveket.

[acymailing_form_shortcode id="1"]